A NEK-en jártunk

A tatabányai Házas Hétvége tagjaiként mi is kilátogattunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus utolsó előtti, szombati napjára. Élménybeszámolónkat itt olvashatjátok.

Mivel péntek este 2 kamasz fiúnk fönt volt a Forrásponton a Budapest Arénában, ahol 22:30-kor ért véget a program, így eleve feladtuk azt a tervünket, hogy másnap délelőtt vonattal menjünk föl Budapestre. Ehelyett inkább igyekeztünk kialudni magunkat (mivel sejtettük, hogy kimerítő nap áll előttünk), és 11 órakor autóval vágtunk neki az útnak. A kocsit letettük Kelenföldön, és egy “ismerd meg Budapestet” túra keretében tömegközlekedéssel utaztunk ki a Margit-szigetre.

Nem ismertük a programot, így ajándékként éltük meg, hogy éppen akkor értünk oda, amikor Bolyki Balázs és négy fia, a B4 következett a kis színpadon. Sajnáltuk, hogy csak fél órát énekeltek, tovább is szívesen hallgattuk volna Őket, de a fél óránként változó fellépőktől valóban színes, sodró volt a program. Az pedig kölön öröm volt számunkra, hogy Szilviával és Gáborral is a koncert közben találtunk egymásra, így a nap további részét Velük tölthettük.

Bolyki Balázsék után felkerestük a Házas Hétvége kis színpad mellett felállított sátrát, ahol sok-sok kedves baráttal és ismerőssel találkoztunk. Egy ilyen tömegrendezvénynek mindig az az “átka”, hogy igazán mély beszélgetésekre nem ad lehetőséget, de jó volt megmártóznunk sokak kedves szavaiban és ölelésében, úgyhogy mire úgy nagyjából végig értünk, indulnunk is kellett a Kossuth térre.

3 fáradt és így kissé kedvetlen kamasz gyerkőccel a szentmise számunkra nem volt olyan különleges élmény, ezért aggódtunk egy kicsit, hogy vajon a fáklyásnak hirdetett, de gyertyássá szelídült körmenet képes lesz-e megadni nekünk az a lelki élményt, amiért végső soron rászántuk magunkat erre az útra.

Az a szűk óra, amíg a mise kijutottunk a Kossuth térről, nem volt túl felemelő. Az idő nagy részét egy hangosítás nélküli mellékutcában topogva töltöttük, semmit nem hallván abból, hogy a körmenet előrébb járó része mit énekel vagy imádkozik éppen, de aztán mi is kijutottunk a fősorodba, és onnantól valóban be tudtunk kapcsolódni a programba.

Döbbenetes volt megélnünk azt az emelkedettséget, ami betöltötte ezt az Úr dicséretére összegyűlt tömeget. Énekeltük a hangszóróból hangzó dicsőítő énekeket, hallgattuk a közbeékelt rövid fohászokat, amikor pedig felcsendült a NEK himnusz refrénje, mindenki egy szívvel-lélekkel emelte magasba apró mécsesét, amitől szinte fényfolyammá változott a közben szép lassan homályba burkolózó utca.

Legidősebb fiúnk mondta később, hogy milyen megerősítő volt megélnie, hogy úgy tehetettünk tanúságot az Atyához tartozásunkról, hogy közben nem volt transzparens lóbálás, ordibálás, mások megfélemlítése vagy gyűlöletkeltés, mint egy tüntetésen. Ehelyett voltak kiskocsiban szundikáló gyerekek, erkélyről integető, mécseses ismeretlen-ismerősök és díszsorfalat álló, fáklyás cserkészek.

Legkedvesebb élményünk mégis az a mentős hölgy volt, aki égő mécsessel a kezében állt “sorfalat” a körmenetnek kollégáival az Andrássy úton. Ügyeletben voltak, nem hagyhatták el a mentőautóikat, viszont a kíváncsiság, a közénk tartozás vágya vagy tudata odavonzotta őket is, mi pedig összemosolyogtunk velük. Még így, utólag visszagondolva is lélekmelengető ez az emlék.

Azt sajnáltuk, hogy a Hősök terére érkező Oltáriszentséggel nem várták be a hátrébb szorultakat. Mivel pedig mi éppen azon a szakaszán jártunk az Andrássy útnak, ahol nem működött a hangosítás, még a záró áldásról is lemaradtunk. De még ez a malőr sem tudta elrontani a kedvünket. Hálatelt szívvel mi is kértünk magunkra egy áldást, és olyan békével és boldogsággal indultunk hazafelé, amilyet csak a Szentlélek adhat.

Soli Deo gloria!

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.